Az emberek minduntalan rácsodálkoznak arra, hogy mostanában milyen gyakoriak a különböző mentális betegségek és zavarok, sokszor a sikeresség mellett is.

A szervezeti gondolkodásban létezik egy keményvonalas megközelítés, ami szerint a szervezetektől nem lehet igazán elvárni azt, hogy a munkatársaik mentális egészségéért tegyenek, főleg akkor, amikor amúgy ennyi a „problémás ember.” Nemrég egy cikkünkre egy hozzászóló azt írta, hogy az egyén felelőssége megkerülhetetlen ebben a témában, és hogy „alapvetően nálunk pattog a labda”, és legyen bármilyen gondoskodó is a szervezet a „legjobb minőségű maggal sem tehet csodát, ha a talaj nem befogadó.”

Ez a megjegyzés nagyon elgondolkodtatott, főleg mivel az előző bejegyzésünk Oliver Bredskiről szólt, egy 21 éves fiúról, aki miután egy 14 perces Zoom hívás során elbocsátották, öngyilkosságot követett el. Oliver mentális problémái régebben kezdődtek, már középiskolás korában depressziót diagnosztizáltak nála, és öngyilkossági kísérlete is volt már iskolás korában. Ebben az esetben a talaj mentálisan beteg volt, a legjobb minőségű mag pedig belátás nélkül dobta el.

William Styron – A látható sötétség

Az író, William Styron a Látható sötétség című könyvében arról számolt be, ahogyan 60 éves korában hirtelen súlyos depresszió ragadta magával. „Párizsban, 1985 késő októberének egyik fagyos estéjén villant belém teljességében a felismerés, hogy a lelki zavarommal folytatott küzdelem -az a harc, amely immár hónapok óta próbára tett- esetleg végzetes kimenetelű.” Styron arról írt, hogy a depresszió megmagyarázhatatlan módon jelent meg az életében, elvéve tőle az önbecsülését, koncentrációját, a képességét arra, hogy alkosson, teremtsen, miközben objektíven nézve éppen karrierjének egy sikeres időszakát élte.

Stan Collymore

Stan Collymore-t, az 1990-es évek futballsztárját, az „évtized meccsének” gólszerzőjét, bipoláris zavarral és borderline személyiségzavarral is diagnosztizálták. Collymore, aki egy ponton az angol Premier League legdrágább játékosa volt, a Démonjaimmal küszködve című könyvében írta le, hogy miként omlott össze sikeres karrierje. A történetében folyamatosan lebeg egy rakás öndestruktív lépés, olyan impulzív, hirtelen cselekedetek, amelyeket még a hihetetlen tehetsége ellenére sem fogadtak el a környezetében lévők. Collymore beszámolt arról, hogy amikor a mentális zavarai felerősödtek, az egyik edzője azt nyilatkozta, hogy a fiatal gazdag focisztároknak nem szabad boldogtalannak lenniük.

Amikor Collymore előállt a problémáival még erős értetlenkedés fogadta a szavait. Az elmúlt évtizedekben szerencsére a „könyörtelen” élsport sokat puhult ezen a téren: egyre-másra merik felvállalni sportolók a mentális betegségeikkel való küzdelmüket a sikeresség mellett. Nem több lett belőlük, egyszerűen a stigma gyengülésével könnyebbé vált elismerni, ha valaki olyan gondokkal küszködik, amik akadályozzák a mindennapi munkájában és életvitelében. A leglátványosabb példa talán Simone Biles. Az amerikai tornász mentális problémái miatt egy sor olyan számtól visszalépett a tokiói olimpián, amiknek toronymagas esélyese volt.

De a mentális betegségekkel küzdő sportolók listáján megtalálhatjuk

  • Michael Phelps-et,
  • Serena Williams-et és
  • Kevin Love-ot is.

Sok ember küzd mentális betegségekkel, sok ember találkozik olyan kihívásokkal az élete során, amelyekkel nem tud egyedül megbirkózni legyenek ezek akár átmeneti, akár tartósabb epizódjai az életének.

A felszínen ezek a problémák sokszor nem láthatóak, és a sikeresség pedig pláne erős maszkként működik.

A modern szervezetek is tele vannak a cikkben szereplő emberekkel: olyanokkal, akik magas teljesítményt nyújtanak, befogadó talajnak tűnnek, és aztán egyszer csak megállnak bármilyen minőségű maggal is próbálkozunk náluk. A különbség talán a tolerancia mértékében van: Stan Collymore még azután is új és új esélyeket kapott, hogy már nem volt híd, amit felégethetett volna maga mögött. Egy magasan teljesítő, de a saját démonjaival küszködő munkatárs egy átlagos szervezetben ennél jóval kevesebb segítségre számíthat. Mi ezen akarunk változtatni. Egy ideális világban mindenki megérdemli, hogy megkapja azt a segítséget, amire szüksége van.

 

 

1949 óta hagyományosan május a mentális egészség hónapja, vagy pontosabban fogalmazva a mentális egészséggel kapcsolatos tudatosság hónapja. A célkitűzés lényege, hogy rámutasson arra, hogy a mentális egészség megőrzése nagyon fontos, akár élet-halál kérdés is lehet, és hogy csökkentse a stigmát, ami a mentális betegségekhez kapcsolódik.

Nőket vagy a férfiakat érinti inkább?

A stigmával kapcsolatban csak egy példa: sokáig azt gondolták, hogy a depresszió elsősorban az érzelmesebb nők betegsége, és a programok célcsoportjait is így alakították ki. Megpróbálták azonosítani azt, hogy a nők közül kik azok, akik különösen ki vannak téve a depresszió kockázatának (pl., az alacsonyabb érzelmi stabilitást mutatók), és dicséretes módon olyan programokat dolgoztak ki, amelyek megpróbálták megelőzni a depresszió kialakulását, vagy csökkenteni a negatív következményeit.

Ha viszont már végig ment a folyamat, akkor egyszerűen csak segíteni akarták a depressziót követően a rehabilitációt, a társadalomba és a munka világába való visszailleszkedést. Később kiderült azonban, hogy a depresszió ugyanolyan mértékben érinti a férfiakat, mint a nőket. A különbség az volt, hogy a férfiak a stigmától tartva elrejtették a mentális betegségüket, és segítség hiányában saját maguk próbálták megoldani a helyzetet gyakran olyan káros megküzdési módokat választva, mint az alkoholizmus.

A mentális egészség hónap szükségességét részben ez hívta létre: rávilágítani arra, hogy a mentális betegségek sokakat érintenek, hogy nem „ciki” segítségért fordulni, és hogy van hatékony segítség. Ez máig érvényes lecke, hiszen a mentális betegségekhez még mindig sok negatív előítélet kapcsolódik: „nem vagyok én bolond”, mondják az emberek, ha valaki azt javasolja nekik, hogy forduljanak pszichológushoz, „nem értem, hogy mi a baja állandóan”, súgnak össze egy kiégett munkatárs háta mögött a kollégák. Sajnos az „alkoholba fojtja a bánatát” még mindig elfogadottabb megküzdési mód, mint egy professzionális segítő felkeresése.

Élet-halál kérdése?! – Sztori

Pedig a mentális egészség megőrzése, az idejében kapott segítség élet-halál kérdése lehet! Nemrégen bejárta a médiát Oliver Bredski sajnálatos esete. A 21 éves fiatalember megölte magát, miután a munkáltatója egy 14 perces Zoom megbeszélésen vált meg tőle. Olivernek dokumentált története volt a küzdelméről a mentális betegségével, és az édesapja a halála után azt nyilatkozta, hogy a fiút nagyon megviselték a koronavírussal járó lezárások. Ez rímel számos olyan kutatásra, ami szintén azt találta, hogy a koronavírusos időszak a legjobban éppen azokat terhelte meg, akik amúgy is küzdöttek már valamilyen mentális problémával. Az őt kirúgó menedzser nem tudott Oliver komoly szorongásairól és depressziójáról, és megtörten azt nyilatkozta az eseményeket követően, hogy „ha bármi előzetes információm lett volna Oliver mentális egészség problémáiról, figyelembe vettem volna azt. Az egészet máshogy intéztük volna. Nagyon sokat töprengek azóta is azon, hogy mi minden történhetett volna másképpen.”

Három szereplős a történet

A fenti történetnek három szereplője van:
– az egyik egy mentális betegségekkel küszködő munkavállaló;
– a másik egy menedzser, aki egy megkérdőjelezhető eljárást választott egy munkatárs elbocsátására;
– a harmadik maga a szervezet, ami extrém magas teljesítménykövetelményeket állított a munkatársai elé.

A menedzser szavaira reagálva soha nem tudhatjuk, hogy a munkatársunk milyen problémákkal küzd. Sokszor csak egy maszkot látunk a másikból: még a látszólag kiegyensúlyozott emberek is komoly mentális gondokkal küzdhetnek. Sőt vannak olyan kutatások, amelyek éppen azt mutatják, hogy a legmagasabb ellenálló képességgel rendelkező emberek csapódnak be végül a legmélyebb gödörbe: az ellenálló képességük segítségével ugyanis hosszú ideig kitartanak olyan helyzetekben, amelyekben nem szabad kitartani, és végül ennek az árát összeadódva fizetik meg. A fenti esettel kapcsolatban ugyanakkor nem csak ez a kérdés: van-e egyáltalán olyan munkatárs, legyen bármennyire egészséges mentálisan, akit egy 14 perces Zoom megbeszélésen ki lehet rúgni? Van-e olyan szervezet, ami jogosult arra, hogy olyan magas követelményeket állítson fel a munkatársainak, amelyben érvényesül az, „aki nem tud úszni, elsüllyed” elv?

Ki szeretne ennél a cégnél dolgozni?

Akar-e bárki a következő olyan szervezet menedzsere lenni, akinek a döntései közvetlenül egy munkatárs halálához vezetnek? A mentális egészséggel fontos foglalkozni egy munkahelyen, mert gyakran a munka világa az, ahol az egyéni hajlamok olyan követelményekkel találkoznak, amelyek az egyensúly teljes felborulásához vezetnek. Oliver Bredski és a menedzser megbeszélése 11.17-kor ért véget. Olivér nővére 11.30-kor ért haza. Olivér addigra már olyan súlyos agysérülést szenvedett, hogy nem tudtak rajta segíteni az orvosok. Egy a mentális egészséget komolyan vevő szervezetben Oliver nem maradhatott volna egyedül közvetlenül az elbocsátását követően.

Kutatás

  1. Rövid összefoglaló

  2. Részletes elemzés

1. Összefoglaló

2021 év elején végeztük el kutatásunkat, amelyben arra voltunk kíváncsiak, hogy a magyar munkavállalók testi és lelki egészsége miként alakul a koronavírus járvány következtében. Kérdőíves felmérésünkben több, mint 200 fő vett részt, a kitöltők többsége szellemi, irodai munkát végzett. A felmérésben vegyesen szerepeltek a különböző korosztályok, ágazatok tagjai, és a munkavégzés helyszíne szempontjából is változatos mintát sikerült gyűjtenünk.

A kérdőívről

A kérdőívben több kérdés szerepelt, ami a lelki és testi egészségre vonatkozott. Az ezekre a kérdésekre adott válaszok azt mutatták, hogy a kitöltők mintegy harmada, negyede mutat lelki és/vagy testi tüneteket, amelyek közül a leggyakoribb a nyugtalanság és az ok nélküli fáradtság. A válaszadók nagyjából harmada mondta azt, hogy szükség lenne valamilyen professzionális segítségre annak érdekében, hogy fel tudja dolgozni a koronavírus járvány okozta lelki nehézségeket.

A felmérés vázát 27 olyan kérdés alkotta, amelyek a válaszadó munkahelyére vonatkoztak. Ezeket a kérdéseket négy nagyobb csoportba lehetett besorolni.

  1. Az első csoportba a munkával kapcsolatos pozitív érzések, célok, motiváció tartoztak: mennyire látta úgy a kitöltő, hogy van értelme a munkájának, hogy képes megoldani a feladatait, hogy fenn tudja tartani a motivációját és így tovább.
  2. A második csoportba a szervezeti és vezetői támogatásra vonatkozó kérdések tartoztak: mennyire látta úgy a kitöltő, hogy kapott segítséget, támogatást tágabban a szervezettől, amelyben dolgozik, és szűkebben a közvetlen vezetőjétől?
  3. A harmadik csoportba a munka-magánélet egyensúlyra vonatkozó kérdések tartoztak: mennyire látta úgy a kitöltő, hogy képes volt ebben az időszakban fenntartani a munka-magánélet egyensúlyát, hogy képes volt időben befejezi a feladatait, és képes volt a munkája elvégzése után kikapcsolódni?
  4. A negyedik csoportba a pozitív munkatársi kapcsolatok tartoztak: mennyire látta úgy a kitöltő, hogy a feladatok túl is sikerült megőriznie a munkatársaival való kapcsolatait? Eredményeink szerint a kitöltők majdnem fele (45%-a) nem volt igazán elégedett a szervezettől és a közvetlen vezetőtől érkező támogatással. A kitöltők mintegy harmada nem tudott pozitív érzéseket, célokat megélni a munkájával kapcsolatban, és ugyanennyi embernek okozott gondot a munka-magánélet egyensúly fenntartása is.

Eredmények

A kutatás legfontosabb eredménye, hogy ezek a munkahelyi szempontok jelentős hatást gyakoroltak a kitöltők testi és lelki egészségére. Ebből is kiemelhető a pozitív érzések, célok és a munka-magánélet egyensúly megléte: azok a munkavállalók voltak rosszul, akik nem tudtak a munkájukhoz pozitív célokat és érzéseket kapcsolni, és akiknek felborult a munka-magánélet egyensúlya.

Elemeztük azt is, hogy a felvett demográfiai adatoknak (nem, életkor, munkavégzés jellege és helyszíne, szervezet jellege, ágazat) van-e kapcsolata a testi és lelki tünetekkel. A kutatás szerint a legtöbb lelki és testi tünetet a fiatalabbak (18-29 évesek, 30-39 évesek) mutatják, és főleg azok, akik teljes mértékben otthonról dolgoznak. A nők általában több tünetet mutatnak, mint a férfiak. Ezek a csoportok igénylik egyúttal a legtöbb segítséget.

Ez ráerősít arra, amit korábbi kutatásokból már sejteni lehetett: a lelki egészség szempontjából az egyik leginkább veszélyeztetett csoport az otthoni izolációban lévő irodai dolgozó fiatalok csoportja.

 

2. Részletes elemzés

Kitöltőkről

Több, mint 200 fő töltötte ki a kérdőívünket. 25,9% férfi, 73,1% nő volt a kitöltők között, 1%  nem válaszolt erre a kérdésre.

Életkori eloszlás:
  • 20,2%  a 18-29 éves korosztályba tartozott,
  • 34,4% a 30-39 éves korosztályba,
  • 30,6% a 40-49 éves korosztályba,
  • 12,7% fő az 50-59 éves korosztályba, és
  • 1,8% 60 év fölötti volt.
Ágazat szerint:
  • 14,6% az oktatás területről,
  • 10,3% a humán-egészségügyi, szociális ellátás területéről,
  • 8,4% az információ és kommunikáció területéről,
  • 8% szolgáltatási területről,
  • 7,5% kereskedelmi területről érkeztek,
  • a többi kitöltő vegyesen több ágazatból.
Hol dolgoznak?
  • 9,4% mikrovállalkozásban dolgozott,
  • 16,9% kisvállalkozásban,
  • 17,4% középvállalkozásban,
  • 32,5% nagyvállalkozásban,
  • a többiek nem válaszoltak erre a kérdésre.
Milyen munkakörökben dolgoznak?
  • 78,7% szellemi, irodai munkát végzett,
  • 6,1% fizikai munkát,
  • 13,6% vegyesen szellemi és fizikai munkát.
Honnan dolgoztak az elmúlt időszakban?
  • 12,7% teljes mértékben home officeban dolgozott az elmúlt időszakban,
  • 17,4% többnyire otthonról dolgozott,
  • 21,6% vegyesen otthonról és a munkahelyén,
  • 12,7% többnyire a munkahelyén,
  • 35,3% teljes mértékben a munkahelyén.

 

Válaszok

Első rész

A kérdőív első részében 10 olyan kérdést tettünk fel, amelyek a lelki egészségre vonatkoznak. A kérdésekre a következő válaszok érkeztek:

  • Ok nélkül fáradtnak érzi magát – 32%
  • Idegesnek magát – 36%
  • Reménytelennek a helyzetét – 22%
  • Nyugtalannak magát – 33%
  • Nagyon szomorúnak magát – 20%
  • Enerváltnak magát – 25%
  • Kiégettnek magát – 23%
  • Hogy minden túlságosan sok erőfeszítésbe kerül – 26%
  • Hogy semmi sem tudja felvidítani – 15%
  • Értéktelennek magát – 17%
  • Magányosnak magát – 23%

Mit lehet ebből kiolvasni?
A válaszadók negyede, harmada mutat valamilyen tünetet. A nyugtalanság és az ok nélkül való fáradtság a két leggyakoribb tünet. A kérdésekre adott válaszok többnyire nagyon szép normális eloszlást követnek, a középső tartományban van a legtöbb válasz, bal és jobb oldalt pedig kb. 25-30%. Ez azt jelenti, hogy miközben a többség relatíve jól küzd meg a járványhelyzettel, jól azonosítható egy masszív csoport, akik tüneteket mutatnak.

Második rész

Ezt követően 2 kérdést tettünk fel, amelyek általában véve a lelki-testi egészségre vonatkoztak. A kérdések 10-fokú skálán voltak, ahol az 1- egyáltalán nem éreztem jónak, 10- teljes mértékben jónak éreztem jelentéssel bírt.

Ez a két kérdés ráerősít a fenti tünetlista eredményeire.
A válaszadók

  • 40%-a nem érezte jónak a lelki állapotát, és
  • 28%-a nem érezte jónak a testi állapotát.

Ehhez kapcsolódóan szintén 10-fokú skála segítségével megkérdeztük, hogy mennyire érzi úgy a válaszadó, hogy szüksége lenne professzionális segítségre (pl. pszichológus, mentálhigiéniás szakember stb.) annak érdekében, hogy a koronavírus járvány okozta lelki nehézségeket fel tudja dolgozni.

A válaszadók 30%-a mondta azt, hogy szüksége lenne valamilyen segítségre.

Harmadik rész

Majd 27 olyan kérdést tettünk fel, amelyek a válaszadó munkahelyére vonatkoztak. Ezeket a kérdéseket 4 nagyobb csoportba lehetett sorolni:

  • Pozitív érzések, cél a munkával kapcsolatban – 31% vélekedett negatívan
  • Szervezeti és vezetői támogatás – 45% vélekedett negatívan
  • Munka-magánélet egyensúly – 36% vélekedett negatívan
  • Munkatársi kapcsolatok – 22% vélekedett negatívan

Mit lehet ebből kiolvasni?
Elsősorban azt, hogy a válaszadók közül nagyon sokan nem voltak elégedettek a szervezet és/vagy a közvetlen vezetőjük lépéseivel, intézkedéseivel. A válaszadók 45%-a fejezte ki elégedetlenségét ebben a szempontban. Viszonylag sokan (kb. a válaszadók harmada) jelzett nehézséget azzal kapcsolatban, hogy fenntartsa a motivációját, a pozitív érzéseit a munkájával kapcsolatban, és a munka-magánélet egyensúlyát. A munkatársi kapcsolatok kevésbé sérültek ebben az időszakban, itt „csak” a válaszadók kb. ötöde mondta azt, hogy feszültség, problémák vannak közte és a munkatársai között.

A legerősebb összefüggések: A pozitív célok, értelmesség megtalálása véd meg a legjobban a lelki és testi tünetektől! A pozitív célok mellett a legfontosabb a munka-magánélet egyensúlyának a fenntartása volt.

Demográfiai adatok

A felvett demográfiai adatok is érdekes eredményekkel jártak: a legtöbb lelki és testi tünetet a fiatalabbak (18-29 évesek, 30-39 évesek) mutatják, és főleg azok, akik teljes mértékben otthonról dolgoznak. A nők általában több tünetet mutatnak, mint a férfiak. Ezek a csoportok igénylik egyúttal a legtöbb segítséget.

Ez ráerősít arra, amit korábbi kutatásokból már sejteni lehet: a lelki egészség szempontjából az egyik leginkább veszélyeztetett csoport az otthoni izolációban lévő irodai dolgozó fiatalok.

 

A kutatást végezte:
Dr. Szabó Zsolt
Munka- és szervezetpszichológus
Worri

 

Az eredmények is azt mutatják, hogy kiemelt figyelmet kell fordítani a munkatársainkra ebben a helyzetben. Javasoljuk, hogy a kötelező 3 év helyet, végezze el most évente a pszichoszociális kockázatértékelést vállalkozásában. Így felméri munkatársai mentális állapotát és a szakértők javaslatai alapján még időben tudják kezelni a felmerülő problémákat.

Honnan tudhatom meg, hogy munkaalkoholista vagyok?

A cikksorozat előző két részében arról írtunk, hogy mit is jelent a munkaalkoholizmus, hogyan lehet megkülönböztetni az elkötelezett, szorgalmas munkavégzéstől, és mi a munkaalkoholista legnagyobb hazugsága. Amikor hazugságról beszélünk egy munkaalkoholista esetében fontos tisztázni, hogy sokszor valójában önbecsapásról beszélünk, azaz a munkaalkoholista nem szándékosan csap be másokat, hanem azáltal, hogy magát is becsapja. Ez hasonlít az alkoholista vagy más függőségben szenvedők helyzetéhez, akik közül sokan szintén hisznek abban, hogy le tudnának állni, vagy szimplán tagadják azt, hogy bármilyen probléma is lenne velük.

Becsapja magát vagy tudatosan dolgozik sokat a munkaalkoholista?

A munkaalkoholista sokszor vak a saját helyzetére, önbecsapások és önigazolások szorosan szövődő hálójában takarja el magától is a valóságot. Valóban elhiszi, hogy a szétesőben lévő családjáért dolgozik ennyit, vagy hogy egyszer majd vissza tud venni a tempóból, vagy hogy tényleg nincs senki más, aki meg tudná csinálni, amit ő csinál, illetve, hogy ezt a fajta őrült, hajszolt munkavégzést a munkáltató követeli meg tőle. Az ismerősök, barátok finom jelzéseit félreérti, irigységnek véli, vagy olyan mondatokkal üti el, hogy

„ha majd egyszer ennek a nehéz időszaknak vége lesz, akkor…”

A munkáltató felől érkező követelményekkel kapcsolatban persze sok embernek igaza van, hiszen a munkáltató nem feltétlenül érdekelt abban, hogy megakadályozza a munkamániás zuhanást: gyakran cinikusan nézi végig a munkaalkoholista spirált -kétségünk ne legyen, a vége szinte bizonyosan a komoly lelki-testi megbetegedés, a pár elvesztése, a családtól való elidegenedés-, vagy tehetetlenségében, mert az optimális feltételek hiánya valóban megkívánja, hogy agyondolgoztassa a munkatársait.

Válasszunk!

Mégis itt is érvényes Viktor Frankl gondolata a választás szabadságáról, azaz arról, hogy „az inger és a válasz között van egy tér, és ebben a térben rejlik a mi szabadságunk, hogy megválasszuk a válaszunkat”. Furcsa parafrázissal élve, Frankl könyvének a címe, „… mégis mondj igent az életre!”, itt abban a formában érvényesül, hogy a munkaalkoholizmust elkerülendő az ilyen típusú munkáltatóra nemet kell mondani, és ezzel igent az életre. Vagy máshogyan fogalmazva, ha a lakásunk alatt kocsma nyílik, az még nem jelenti azt, hogy oda kötelező is bemenni.

Azoknak, akikben kétségek vannak azzal kapcsolatban, hogy a saját magának mondogatott önbecsapások, önigazolások igazak-e, szól a cikk következő része. Vegyük az egyszerűbb lehetőséget, ahol még jelentős rálátása van valakinek arra, hogy mi is történik vele.

A Bergeni Egyetem kutatói dolgozták ki a Bergen Munkafüggőség Skálát. A skála egyszerűen működik: 7 állításból áll, amelyeknél azt kell eldönteni, hogy milyen gyakran történnek meg a kitöltővel az állításokban szereplő dolgok (1- soha, 2- ritkán, 3- néha, 4-gyakran, 5- mindig).

A Bergen Munkafüggőség Skála: 

  1. Azon gondolkodik, hogyan tudna még több időt felszabadítani a munka számára.
  2.  Sokkal több időt tölt munkával, mint amennyit eredetileg tervezett.
  3. Azért dolgozik, hogy a bűntudatát, szorongását, kilátástalanságát és depresszióját csökkentse.
  4. Mások azt tanácsolják, hogy vegyen vissza a munkából, de nem hallgat rájuk.
  5. Stresszes lesz, ha valamilyen okból nem dolgozhat.
  6. Elhanyagolja a hobbijait, szabadidős tevékenységeit és a testmozgást a munka miatt.
  7. Annyira sokat dolgozik, hogy az az egészsége kárára ment.

 

A Bergen Egyetem kutatói szerint, ha Ön minimum 4 állításra azt válaszolta, hogy „gyakran” (4) vagy „mindig” (5), akkor a kockázati csoportba tartozik a munkafüggőség szempontjából.

A skála kidolgozása közben a Bergeni Egyetem kutatói 12,135 norvég munkavállalóval vették fel a kérdőívet, és 7.8% adott minimum 4 állításra „gyakran”, „mindig” választ. Ez segíthet perspektívába helyezni az Ön választásait is: bár mindig vannak felmentő mondatok, amelyek racionálisnak mutatják a túlhajszolt, mániás munkavégzést mégis, ha Ön sok állításra adott 4-es, 5-ös értéket azzal valójában a kisebbséghez, és nem a többséghez tartozik a munkájához való viszonyulás szempontjából (10-ből kevesebb mint 1 munkavállaló válaszol Önhöz hasonló módon).

Az ilyen típusú kérdőívekkel persze még mindig nehézség, hogy igénylik, hogy a kitöltő legalább egy minimális szinten tisztában legyen azzal, ami vele történik. Lássa, hogy valóban feladja a hobbijait, szabadidős tevékenységeit, hogy az egészsége rovására megy, amit csinál, vagy éppen, hogy azon töpreng, miként tudna a jelenleginél is többet dolgozni.

Függő lett?

Mik azok a rejtettebb jelek, amelyek elárulhatják, hogy az Ön viszonyulása a munkájához nem optimális, függőség jelleget öltött?

Robinson és munkatársai 10 ilyen tünetet sorolnak fel: 

  1. Állandó sietésben és rohanásban van. Ha csak egy dologgal foglalkozik egy időben, úgy érzi, hogy nem teljesít eleget.
  2. Mindig mindent kézben kell tartania, kontrollálnia kell. A kontroll iránti kényszere ugyanakkor megöli a spontaneitást, kreativitást.
  3. Soha semmi nem elég jó Önnek.
  4. A kapcsolatai a munka nevében romlanak meg. Sok munkaalkoholista megfeledkezik a fontos családi eseményekről, vagy csak fizikailag van jelen ezeken, miközben fejben máshol jár.
  5. Munkarohamai vannak, amelyeket Ön állít elő például azzal, hogy betarthatatlan határidőket állít fel magának, vagy egyszerre túl sok projektbe kezd bele.
  6. Soha nem tud pihenni, nyugton maradni, nem végez tevékenységeket pusztán a szórakozás, kikapcsolódás miatt.
  7. A munkához kapcsoló „elsötétülés” jellegű epizódjai vannak, amelyek különösen veszélyesek, ha éppen vezetés közben történnek. Azok, akik a vezetést is a munkára használják, gyakran felejtenek el lekanyarodni a megfelelő helyen, rossz irányba indulnak el, büntetéseket szednek össze, mert nem figyelnek a jelzésekre, táblákra, vagy egyenesen kisebb-nagyobb baleseteket okoznak.
  8. Nem képes sorba állni, egy pillanat alatt felhúzza magát a legkisebb várakozás miatt.
  9. Mindig csak annyira tartja magát jónak, amilyen az utolsó munkájának az eredménye. Folyamatosan eredményeket kell elérnie, hogy értékesnek tartsa magát.
  10.  Nem foglalkozik saját magával. Nem figyel oda az evésre, nem foglalkozik a testével, nem fordít időt a pihenésre.

Visszatérve az alkoholista párhuzamra: egy ideig a munkaalkoholizmus is elrejthető, kimagyarázható mind saját magunk, mind a hozzánk közel állók előtt. A bukáshoz vezető lejtőn azonban gyorsan le lehet csúszni, ha csak nem találunk magunknak kapaszkodókat. A kapaszkodó sok minden lehet, de mindenképpen érdemes és szükséges segítséget kérni, ha a fenti kérdőíven vagy tünetlistán lévő jeleket érzékeljük magunkon.

A munkaalkoholista hazugságai

A sorozat előző részében arról volt szó, hogy kit is tekintünk munkaalkoholistának. Mint kiderült, a kifejezés maga erősen vitatott. Az egyik szélsőséges álláspont szerint a munkaalkoholisták valójában olyan szorgalmas emberek, akiket a többiek irigyelnek, a másik szélsőséges álláspont szerint a munkaalkoholisták függőségben szenvedő, segítségre szoruló emberek. Bár kétségtelen, hogy a munkamánia és az elkötelezett, szorgalmas munkavégzés könnyen összecsúszó kategóriák, mégis vannak a kettő között komoly különbségek. Az elkötelezett, szorgalmas emberek egy cél irányába haladnak, és legalább két dolog igaz rájuk: a munka örömöt okoz nekik -vagy legalább is látják, hogy egy-egy lépés miként vezet el a kívánatos cél eléréséhez-, valamint a cél elérését követően képesek kikapcsolódni a munkából. A munkaalkoholista nem ilyen:

a munka által okozott öröm helyett az ő meghatározó érzelmi élménye a bűntudat és a szorongás, amikor nem dolgozik, valamint egy-egy cél elérését követően egyszerűen új célok felé fordul a figyelme.

A munkaalkoholisták esetében számos mítosz van, amelyeket le kell bontani annak érdekében, hogy a helyzetük javulhasson. Az egyik ilyen mítosz „az értetek teszem” mítosza, amikor a munkaalkoholista azt állítja, hogy a családjáért dolgozik sokat, sőt szélsőséges esetben egyenesen átteszi a felelősséget a család tagjaira („te akartál ezen a környéken lakni”, „te akartál ekkora házát”, „a gyerekek magániskolája is a te ötleted volt” és így tovább). Egy dolog bizonyos: ezek a jól hangzó érvek maximum féligazságok.

Ezt a legjobban éppen az bizonyítja, ha valamilyen módon rá lehet venni egy munkaalkoholistát arra, hogy hagyja abba a munkát egy rövid időre. A domináns élmény ekkor a frusztráló tétlenség, az értéktelenség érzése lesz. Van olyan értelmezése a munkaalkoholizmusnak, amely szerint ez a fajta hajszolt munkavégzés tulajdonképpen nem más, mint egyfajta megküzdési kísérlet az élet értelmetlenségével szemben. A munkaalkoholista az önértékét és önbecsülését gyakorlatilag egyetlen forrásból, a munkából tudja származtatni. Ha ezt elviszíti, azonnal meg is inog a saját értékét illetően.

Hogyan hat a családra a munkaalkoholizmus?

A munkaalkoholista családok dinamikája éppen ezt tükrözi: a kapcsolatait értékelni nem tudó munkaalkoholistának mind a származási családja, mind a jelenlegi családja diszfunkcionálisan működik. A jelenlegi család gyakran szét is esik: több olyan kutatás van, ami bizonyítja, hogy az olyan házasságok, amelyekben legalább az egyik fél munkaalkoholista jóval nagyobb eséllyel végződnek válással, mint a nem munkaalkoholista párok házasságai.

Kik sérülnék a leginkább?

A leginkább sérülékeny helyzetben mégsem a házastárs, hanem a gyerekek vannak. Ők sok esetben naiv elméleteket gyártanak, amelyek visszatérő gondolata, hogy a szülőjük azért menekül a munkába, mert ők értéktelenek, nem elég jók. Nem is csoda, hogy a munkaalkoholista az értéktelenség érzésével együtt gyakran a függőséget is átadja: Robinson és munkatársai több tanulmányban írtak arról, hogy a munkaalkoholisták gyermekei sokszor maguk is munkaalkoholisták vagy szimplán alkoholisták lesznek. Ez már rávilágít a származási család tragédiájára is: sokszor a munkaalkoholista maga is egy függőségi környezetből származik, ahol túl hamar kell felnőtté válnia, így viszont nem lesz belőle valódi felnőtt sohasem (Freud szavaival az egészséges felnőtt az, aki tud dolgozni és szeretni).

A jelenlegi család diszfunkciója nem csak az esetleges szétbomlásban lelhető fel, hanem abban is -hasonlóan az alkoholizmushoz-, ahogyan az alkoholista családtag esetében- rejtegetni próbálják a függőséget. A család alkalmazkodik a munkaalkoholista lehetetlen napirendjéhez: későn esznek, a gyerekek későn kerülnek ágyba, elfogadják a képtelenségét a 70, 80 vagy több órás munkaheteknek. A gyerekeket az egyedül maradt szülő gyakran felnöveszti, velük osztja meg a felnőtt kérdéseket a mindig hiányzó partner helyett. Nem meglepő ennek függvényében, hogy a kutatások eredményei alapján a munkaalkoholista szülők gyerekeinek a körében jóval gyakoribb a depresszió és a szorongás, mint a kortársaiknál.

Mi a munkaalkoholista legnagyobb hazugsága?

A munkaalkoholista egyik legnagyobb ön- és másokra irányuló hazugsága az, hogy a családjáért teszi, amit tesz. Azok a kutatások, amelyek a munkaalkoholista családok dinamikájával foglalkoztak világosan igazolják, hogy a munkaalkoholizmus megbetegíti mind a munkaalkoholistát, mind a partnerét, és ha vannak, akkor a gyermekeiket is.